Életrajzok

Könyvimádó vagyok már kisiskolás korom óta, de csak nemrég derült ki számomra, hogy a fikció mellett a valóságról írt olvasmányok is szórakoztatnak.

Nagy életrajz fan vagyok. Jobban szeretem a önéletrajzokat: nemcsak hitelesebbnek, de sokkal színesebbnek, élettelibbnek hangzanak, ha a kérdéses személy saját elbeszélésében hallhatom a történteket. És megválogatom azért, hogy kinek az életére szánok időt. Persze ezt nem úgy értem, hogy csak Nobel-díjasok jöhetnek számításba, annál azért sekélyesebb vagyok én. De vannak sztárok, akiknek az életére cseppet sem vagyok kiváncsi, mit ahogy a filmjeire, vagy az albumaira sem. És vannak, akik közel állnak a szívemhez, vagy a teljesítményük, vagy az alakjuk köré szőtt misztikum miatt.

Slash & Anthony Bozza – Slash

Ha jól számolom, ez volt az első életrajz, amit valaha olvastam. Nem voltam Slash rajongó, és a Guns N’ Roses-t is akkor fedeztem fel magamnak, mikor már ezer éve szétvált az eredeti banda, lévén a késői 80-as, korai 90-es években én még nem álltam készen semmiféle igényes zenére. De kiváncsi voltam, mi mondanivalója lehet ennek a gitárvirtuóznak, aki mindig a haja mögé volt elbújva és lógott a cigi a szájából. Hát van neki nem is kevés és humora is. Mi más is lehetett volna belőle, mint zenész: Los Angeles utcáin nőtt fel, anyuka kosztüm-tervező, apuka pedig művész volt. A Guns periódus alatt felváltva volt kokain és heroinfüggő, nem is egyszer került halálközeli állpotba túladagolás miatt. Imádtam olvasni, hogyan is jött össze a banda, hogyan szerezték közösen az első, zseniális albumukat az Appetite for Destruction-t. Aztán már kevésbé volt vidám olvasnivaló, ahogy a Use Your Illusion alatt kezdett repedezni a banda egysége, következtek a hatalmas késésekkel kezdett, félbehagyott koncertek, a drogok is erősen kikezdték a tagok  teljesítményét és akaraterejét, hogy tovább folytassák a zenélést együtt és lassan de biztosan atomjaira hullott az egész, anélkül, hogy be lehetne tájolni, hogyan, vagy pontosan mikor is történt. Szomorú, de Slash nem bánkódott a múlton, hanem azóta is folyamatosan zenélt és koncertezett a Snakepit-tel, a Velvet Revolver-rel (ami az eredeti Guns N’ Roses tagokból állt Axl kivételével) és újabban Myles Kennedy-vel.

Duff McKagan – It’s So Easy And Other Lies

Igen, még egy Guns tag, de nem még egy Guns életrajz. Persze Duff a banda basszusgitárosa volt 12 évig és ezt nem tagadja senki, de meglepően sokat ír az együttes széthullása utáni időkről, a tisztulásáról és hogy mihez kezdett az életével. Mert ugyebár híres rockegyüttesek tagjai előszeretettel buknak ki a gimiből, hogy aztán évekig koncertezzenek drog és alkoholmámorban, miközben groupie-k ezrei fordulnak meg az ágyukban. Csakhogy betöltik a harmincat, feloszlik a banda és egy életet és családot nem lehet arra az esetlegesen elvégzett 10 osztályra, egy együttes megfakult hírnevére és köddé vált, rég elköltött bevételeire alapozni. Duff is rájött erre és miután rendbe tette testét-lelkét, visszaült szépen az iskolapadba, elvégezte, amit el lehetett és most néhány okos, átgondolt befektetés segítségével élheti a férjek és apák nyugalmas életét. Hihetetlen, de ezeket a történeteket ugyanolyan szívesen olvastam, mint a sztorikat a koncertekről és a Guns körüli őrületről.

Jerry Hopkins & Danny Sugarman – No One Here Gets Out Alive

Valamiért lenyűgöz engem Jim Morrison élete, mióta láttam Val Kilmert a The Doors-ban. Ez a könyv azonban sajnos nem volt ilyen hatással rám: olyan volt olvasni, mint amilyen a Doors-t hallgatni. Érzem, hogy jó zene, sokan imádják, legendás, ikonikus, de valahogy nekem nem jön át. Nem az én világom. Talán az 50-es, 60-as években kellett volna születnem hozzá, vagy több LSD-t szedni… Konkrétan voltak olyan részek a könyvben, főleg az elején, mikor pörgettem az oldalakat, de nem mondtak semmit a fejezetek, unalomba fulladtak a felsorolt száraz tények. Jim halála szép költőien ködbe van borítva a végén, bár utal olyan körülményekre, amikről nem is tudtam, úgyhogy valami értelme mégiscsak lett, hogy végigkínlódtam ezt a kötetet. És bárcsak, bárcsak szép fényes papírra nyomtatták volna azt a rengeteg fotót benne, sokkal nagyobb élményt nyújott volna, mit ezek a szemcsés, újságkivágásszerű nyomatok.

Gavin Edwards – Last Night At The Viper Room

River Phoenix a 90-es évek fiatal tehetségei közé tartozott: a szárnyait bontogató Leonardo di Caprio, Keanu Reeves, Kiefer Sutherland mellett tűnt fel a hollywood-i színen. Nem forgatott sok filmet, és amit csinált, sem tartozik a blockbuster kategóriába. De megvolt benne az az excentrizmus, ami miatt nem lehetett volna elképzelni őt semmilyen civil foglalkozást végezve: született előadó, színész volt. Talán életének tragikus vége az, amire inkább emlékezhetnek az emberek és ami miatt én is elolvastam ezt a kötetet. Barátai nem úgy ismerték, mint nyíltan drogozó, tipikus junkie-t, mégis egy speedball-nak köszönhetően halt meg 23 évesen, az akkoriban menő LA szórakozóhely, a Viper Room előtti járdán, öccse Joaquin szeme láttára.

… angel faced blond-boy, too pained by the world to live in it.