Anthony Doerr: A láthatatlan fény

Az elmúlt időszakban javarészt vaskos könyveket olvastam újra, gondolván, hogy a közeljövőben ilyesmire nem lesz már időm. Hamarosan új családtag költözik az eddig üresen álló babaszobába és próbálok lelkileg felkészülni rá, hogy könyvet nem fogok tudni kézbevenni egy darabig…

A várakozás alatt azonban szabad a vásár és a várólistámat is tudom kicsit csökkenteni. Karácsonyi ajándékként kaptam meg Doerr regényét, kivételesen a magyar fordítást. Tavaly elnyerte a Pulitzer díjat és még sok mást is és kiváncsi voltam, vajon tényleg annyira jó lehet?

covers_365957

“Marie-Laure LeBlanc, a Természettudományi Múzeumban dolgozó zseniális lakatosmester lánya hatéves korában megvakul. Az apja elkészíti számára Párizs tökéletes makettjét, hogy a lány tájékozódni tudjon a fények városában. Ám mire elkészül a miniatűr várossal, a nácik lerohanják Franciaországot és megszállják Párizst…

Werner Pfennig egy német árvaházban él és különös képességgel bír: mindenféle rádiót képes megjavítani és megszólaltatni. Tehetségére hamar felfigyelnek, s Werner egy náci katonai iskolában találja magát, ahol kénytelen szembesülni a rendszer embertelenségével…

A náci invázió elől Marie-Laure apjával egy távoli, tengerparti kisvárosba menekül, nagyapja egykori házába, nem utolsósorban azzal a megbízatással, hogy elrejtsék a Lángok Tengerének hívott és sötét legendákkal övezett gyémántot, amelyet a megszállók égre-földre keresnek. A háború azonban hamarosan utoléri őket, és Marie-Laure retteg a hírhedt gyémánt átkától…

Anthony Doerr lírai szépségű regénye két kamasz gyermek egymásba fonódó sorsán keresztül mutatja be a II. világháború embertelen poklát, a látható sötétséget, amelyből a szilánkokra tört, halványan pislogó humánum mutatja az egyedüli kiutat: a láthatatlan fényt.”

Tetszett az a sok kis egybeesés, ami a két fiatalt egymás felé sodorta, ahogy egymásra találtak időn és téren keresztül. De a legjobban az apróságokat szerettem, azok az elemi kis részletek, amitől hihetővé, emberivé váltak az alakok: Werner érdeklődése a tudományos dolgok iránt, Marie-Laure tengeri herkentyű imádata, Étienne bácsi neurózisa. Ráadásul ezek a dolgok mind szerepet kaptak a végkifejletben.

Egy tudós munkáját két dolog határozza meg: a saját érdeklődése és a korának az érdekei.

Nem vagyok nagy híve a cselekmény széttöredezésének és ebben a regényben ez sajnos hatványozódottan fordult elő. Szerencsére csak három különböző színterünk volt, de a fejezetek sokszor egy-két oldalasak voltak és ezen kívül még azzal is meg kellett küzdenem, hogy előre-hátra ugráltunk az időben a háború eleje és végefelé között. Tudom, hogy ez tulajdonképpen felpörgeti az olvasási kedvet, legalábbis az enyémet, mert ugye ‘csak még egy fejezetet, mert ez az utolsó annyira rövid volt’, de megszokni képtelen vagyok. Olyan ez, mint a tévében a reklámok, szuper, hogy ki tud az ember menni a film közben a konyhába egy pohár vízért, vagy le tud zuhanyozni, de így lehetetlen  igazán elmerülni a történetben.

A Könyvtolvaj jutott eszembe olvasás közben (erről jut eszembe, hogy hamarosan azt is sorra kell kerítenem újraolvasásra). Mindkét könyv olyan meseszerű volt, egy kis keserédes történet a háború véres kulisszái között.

Az viszont meglepően nem zavart, hogy nem eredeti nyelven olvastam a művet. Szerencsére nyoma sem volt benne semmi nyakatekert fordításnak.

Mindent összevetve szívből ajánlom mindenkinek, aki szeretne egy érzéssel megírt, háborús regényt olvasni.

  • Eredeti megjelenés (angolul – ‘All the Light We Cannot See’ címmel): 2014
  • Magyar kiadás: 2015

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s